Fehér József költő, író

(Fotó: Benák K.)

Fehér József: Messziről jöttem én…

Messziről jöttem én, a hallgatag tanyák világából, hol az alkonyati csendben lágyan összeérnek az árnyak, és langyos estéken a szomszédos kutyák békésen felelgetnek egymásnak.

Amikor a pislákoló csillagok fényénél időnként tábortüzet raktunk, oly közel láttam én a holdat, hogy a vén akácról elérhettem volna. Édesanyám szomorkásan gyönyörű éneke ilyenkor betöltötte a nagy mindenséget, és valami végtelen béke vett körül bennünket. Arra gondoltam, hogy most az ő dalát odafönt a mennyben talán hárfazenével kísérik az angyalok. Időnként denevérszárnyak súrolták az eresz szegélyét, és bent, a konyhában az esti lepkék ájultan zuhantak a petróleumlámpa fellobbanó lángjába.

Virágillatú szél nyargalt végig tavasszal a tanya pitypangoktól sárgálló gyepén, és boldog méhzümmögés áradt az enyves derekú meggyfa hófehér viráglombjából. A fa alá heveredve, megpróbáltam kitalálni, miről is döngicsélhetnek fölöttem a méhek egymásnak.

Kora nyári délutánokon, amikor már színesedett a cseresznye, sárgarigó füttyét is hallani véltem a ritkás lombok közül, és egy-egy tir-tics, tir-tics dallamot hallatva kisuhant párjával az istállóból Csivogi, a fecske. Nyomban ráparancsoltam az ott ólálkodó Cirmosra, hogy meg ne próbálja őket bántani, mert velem gyűlik meg a baja.

Azonnal kiléptem a falusi vásárban vett, könnyű szandálomból, amikor megláttam, hogy virágzik az útszéli akác, és felmásztam egy-egy mézédes, tenyér méretű virágfürtért, hogy megízesítsem vele a számat. Aztán a szandálomat a kezembe véve, mezítláb futkostam a dűlőút meleg porában, mert az olyan jó volt. Néha a hullámzó zöld kalászosba is bemerészkedtem, felriasztva egy-egy fácánkakast vagy egy egész fácáncsaládot, akik aztán pürrögve repültek a tábla másik végébe, ahol már nem érhettem utol őket.

Aratások után finom búzaillatot árasztott a téglalábakra emelt, fából ácsolt hombár, ahol a gabonát tárolta apám. A kemény húsú körtét, a pocokkótyot és a jégdinnyét mindig a búzában érlelte meg édesanyám. Milyen finom volt az télen a vasárnapi ebéd után.

Nagyokat sóhajtoztam, amikor nyár végi estéken hulló csillag futott alá az égről, mert arról már tudni lehetett, hogy néhány nap múlva vége szakad szabad életemnek, és menni kell iskolába. De ha belegondolok, annak is megvolt a maga szépsége. Mindig hozzánk jöttek reggel a legtávolabbi iskolatársak, mire a szántáson át a dűlőútra értünk, már a fél iskola együtt menetelt, és mindenkiről tudtuk, hogy mivel töltötte a nyári szünetet. A délutáni verőfényben hazafelé a szellő sodorta ökörnyálakban gyönyörködtem vagy szedret szedtem a sapkámba édesanyámnak.

Mikor már a kukoricatörést is befejezték édesapámék, a környező tanyákból átjöttek a szomszédok esténként hozzánk is csövet fosztani. Mi a többi gyerekkel a csuhéjban ricsajozva hancúroztunk, míg össze nem szidtak a szüleink bennünket.

Legtöbbször a korai fagyokkal már a dér is megérkezett, és a zokni köré kapcát tekertünk, hogy ne fázzon a lábunk iskolába menet a gumicsizmában. Sokszor olyan kövér jégvirágokat rajzolt a december a konyha ablakára, hogy jóformán ki sem láttunk rajta. S amikor édesapám a falapáttal utat vágott a tanyát ölelő hórengetegbe, az istálló előteréből figyelhettük a károgó varjak hömpölygő vonulását a leszálló alkonyatban.

A tanyánkat már több, mint ötven éve lebontották, és kukoricát vagy búzát terem az egykori telek, de az a kisgyerek, aki egykoron voltam, még ma is ott bolyong azon a tájon. Tavasszal elgyönyörködik az iskola előtt virágzó fehér kökénysoron, őszi verőfényben pedig a végeláthatatlan szántások fölött úszó ökörnyálakban. Hallgatja, hogy miről susog a nád lent a szárazérben, és mit beszélnek egymás közt a messzire vonuló darvak fent, a bíbor égen.

*

Fehér József Elveszett éden című novelláskötetének kezdő írása. A könyv a Kárász József Irodalmi Kör kiadásában jelent meg, melyet Vörös Édua illusztrált.